---

Kovács Károly néven anyakönyveztek még a múlt században, úgyhogy nem vagyok egy mai legényke. A Vigye a tűz című krimim született elsőként, majd sorban, a Ginseng, a Dugovics Titusz igaz története, majd a Vénusz, ami inkább kisregénynek nevezhető. A gyermeteg humorú Összeesküvők című színdarabomból is mutatok részleteket, bár... E-könyvként jelent meg a Publió kiadónál. No, de nem beszélek tovább, idehozom ezeket a könyveket és a linket is, ahol meg lehet rendelni őket, ha valakinek gusztusa támadna rájuk
Ja...,és a verseimmel, novelláimmal próbálom elgondolkodtatni, esetleg megnevettetni az olvasót.

Egy könyvtár, ahol olvasgathatsz: https://nuuvella.hu/kovacs_karoly?i=46538d35260 

A könyv itt megvásárolható

https://publioboox.com/hu_HU/dugovics-titusz-igaz-tortenete 

 Törökországban is járt ez a Titusz fiú, az ottani éltéből  teszek itt pár oldalt közzé.

Az én drága asszonybarátném

 

            Az én Sárám egészen más volt. Nem úgy kezdődött vele, ahogy az idősebbek mesélték, micsoda mennybemenetelben volt részük, - vagyis majdnem abban, hanem...  

            Egészen másként történt az én esetem. Még amikor odaérkeztem az óriási városba, akkor találkoztam először azzal a mérges asszonnyal, aki bottal verte a kutyámat, mert összeakaszkodott az övével, és szét akarta tépni. Az arcát nem láthattam, mert be volt kötve, de a hangja olyan finom volt, amikor nem káromkodott, szinte simogatta a lelkemet. Akkor, annál a kutyaviadalnál én is kaptam egy-két harapást, mert odavetettem magam közéjük, hát az az asszony mentett akkor ki, mert talán még az én kutyám is belém mart volna. Szétzavarta őket a bottal, aztán letörölgette a mocskos vért rólam, mert amióta a karavánnal a folyón átlábaltam, víz nem nagyon ért hozzám. Azt mondta, büdös is vagyok, bár én nem éreztem belőle semmit, - meg azt is, hogy mossam le a koszt magamról sűrűn, mert elvisz az ördög.

            – Sovány is vagy, piszkos is vagy. Ide ne gyere többé azzal a dög kutyáddal, mert lelövetem az urammal.

            – Nem is az enyém, csak kullog utánam, akárhova megyek.

            Gondoltam én, nem akarja, hogy más is meglásson, mert mint később megtudtam, rajta kívül még három felesége volt az úrnak, és azok lesték, ha elment valahova. A gazból kilesve láttam, hogy egy idősebb nő kiáll a fehérre meszelt magas fal egyik nyílásában – ami beljebb egy ajtóval volt lezárva –, és kiabál ennek. Az én jótevőm hirtelen megindult vissza a kútra, mert az összes vizet rám pazarolta, ami a kancsókban volt, és szinte suttogta: – Ide ne hozd még egyszer azt a mocskos kutyát!

            Láttam, ahogy kötélen vizet húz a kútból, és mintha nyújtogatta volna a nyakát, hogy lássa, ott vagyok-e még?

            Akkoriban nem ismertem senkit a városban, hát sokszor arra botorkáltam, hátha újra találkozom a jótevőmmel. Egyszer össze is villant a tekintetünk, amikor mellettük mentem el. Valami tüzelőt vittek a szamáron, de mindig pottyant belőle, azt kapkodta ő fel. Kisfiú voltam akkor még, nem nagyon törődtek velem, hogy kóboroltam az utcán, hát én is lehajoltam egy leesett ágért, és odaadtam. A szemünk újra összetalálkozott, és hallottam, ahogy súgja.

            – Eriggy, te koszos kölök a gazba, és várj, majd hozok valamit!

            Jött is nemsokára, kezében a korsókkal, és ahol voltam, belépett a gyomok takarásába, hozzám.

            – No, mi van a sebeiddel te? Nesze egyél, mert elvisz a szél – és egy lepény-félét nyomott a kezembe.

            – Vigyázz, nehogy elvegye a kutyád, mert akkor soha többé nem adok!

            Így ment ez évekig. Néha megmosdatott, mert mindig piszkosnak talált. Volt úgy, amikor el tudott szökni a házból valami ürüggyel, hogy ott üldögéltünk a kis dombocskán, ahonnan óriási fát ástak ki valamikor, és a helyén maradt egy jókora gödör. Abból lestem én a vidéket, de soha senki nem próbált bebújni a tüskés bokrok alatt. No meg a kutyám ott jött-ment, nem engedett az közel senkit.

            Azt mondta mindig, én a kistestvére vagyok, és neki kötelessége engem még így titokban is rendbe tartani, hogy igazi felnőtt váljék belőlem.

            Lehettem vagy tizenhat éves, amikor abban a kis földteknőben lapítottam, néztem amint elhúznak a felhők felettem. Kitaláltam történeteket, azt éltem át gondolatban, és vártam, hogy a kedves néném lépteit meghalljam, ahogy bújik a zizegő avaron, a lomb alatt. Jött is, ahogy ígérte néhány napja.

            – Egyél, te, most csak ezt tudtam hozni! – és húsdarabot göngyölt ki egy nagy viráglevélből. Ha húst hozott, mindig ilyen különösen nagy zöld levélbe göngyölte, nehogy bezsírozza magát vele.  Beszélgettünk, vagyis inkább ő beszélt, én csak tépegettem a húst, és fordítgattam a fejemet, amerre nyomta, mert ilyenkor mindig átnézte a hajamat, nem tetvesedtem-e el. Jó volt az a hús, de most annyira más volt az a finom matatása, hogy azt kívántam, sohase hagyja abba.

            – Lehet, hogy a te hajadban több van, mint az enyémben – bolondoztam, és én is beleturkáltam a hajában.

            – Maradj már te! – és megnyálazta az ujját, rám dörzsölte, aztán dörmögést utánozva törölte le a ruhájával. – Ha volna egy korsó vizem, hát most nagyon megmosdatnálak!

            – Előbb voltam lent a tengernél, benne fürödtem unalomig.            – Ha igaz lenne, akkor érezném! – és belenyalt a nyakamba. – Nem is vagy sós!

            – Hát te? – kérdeztem incselkedve, és csináltam utána a nagy kóstolgatást.

            Éjszaka, amikor próbáltam visszaemlékezni, hol szabadult el a féktelenségem, sehogy sem tudtam felidézni.

            Elkapott valami vad bátorság, és belemartam kéjes szemtelenséggel. Nem ütött meg, nem is próbált ellökni, csak azt éreztem, mintha az öreg meséjéből omlana elém csimpaszkodva a hetedik mennyország legszebb hurija. Attól a pillanattól már nem a jótevőm volt velem, hanem az éjszakai fantáziálásaim ingerlő szépsége. Ha összetalálkozott a szemünk, nem tértünk ki tétován, szégyenlősen, hanem mint a végzettel dacolók, elmerültünk egymás tekintetében. Minden pillanatot fel akartam idézni, újraélni, de akárhányszor próbáltam, összekevertem az emlékek sorát. Juszufnak, vagy akár Mehmetnek a büszke dicsekvő meséje buta, érzéketlen, mocskos állatságnak tűnt, ha összehasonlítottam a mi féltő izzásunkkal. Az a láng sokszor fellobbant, egyikünk sem akarta, hogy vége legyen, csak nagy sokára tudtuk újra érzékelni a környezetünket. A világ annyira megszűnt körülöttünk, hogy szinte megijedtünk, amikor madár telepedett egyik fára, és megrezdültek az ágak. Úgy néztünk egymásra, mint amikor még bódult lihegéssel a túlvilágon jártunk, de valahogy nem tudott egyikünk sem megszólalni. Kis mosoly rándult az arcunkon, ha szólni akartunk, de nem ment, inkább visszamenekültünk a csókos nyalakodásba.

            Valahol messze kutyák veszekedtek, ember hangot hozott a szellő, hát kijózanodtunk lassan. Ő szólalt meg először még úgy átölelve, mintha addig mindentől védve lennénk, amíg el nem engedjük egymást.

            – Ha ezt megtudnák, agyon köveznének. Lehet, hogy mindkettőnket. Bár téged inkább felakasztatna az uram – csak nézett a szemembe és mintha meg akarná magyarázni miért is gondol az akasztásra, még hozzá tette – a Kádi a barátja.

            – Sohasem tudják meg, bennem megbízhatsz. … de ha  csak kicsit is megsejtenek, elviszlek világgá!

            – Ó te buta nagyfiú – suttogta kedvesen, és összeborzolta a hajamat. – Nem az uramtól kell tartanom, nem is a két legidősebb feleségtől. Yasmin az, aki leselkedik utánam. Ő az, aki bajt hozhat ránk, vele kell óvatosnak lennünk. 

            – Ha az urad engedi, hogy kijárj egyedül a kútra, meg a kertbe, akkor annak a Yasminnak mi köze hozzá? Érteném, ha azok a vénasszonyok akarnának fegyelmezni, hogy senki se nézhessen be a fátyol alá, mert féltik a család becsületét.

            – Az uramat csak a Kádi érdekli, minket, asszonyokat elhanyagol. Akiket láthattál már, a két első feleség titokban együtt hál, ez a mocskos Yasmin meg velem akar. Azért les mindig, hogy legyen mivel zsarolnia, ha észrevenne valami ledérséget rajtam.

            – Te, én ebből semmit sem értek. Az urad férfiember, mi köze lehet? …eh nem értem és kész.

            – Ne is törődj vele! Kegyetlenség ez a sorstól, hogy így elbánt velünk. Csak ennek az átok Yasminnak tetszik, hogy az urunk nem akar hálni vele. Ne is kérdezz erről soha többé.

Megsimogatta az arcomat, végignézte a ruháját jól áll-e rajta, majd felhúzta a fátylat az orráig, és csendben visszabújt a bokrok alatt az útra.

 

 

A könyvek megrendelhetők itt: 

https://publioboox.com/hu_HU/dugovics-titusz-igaz-tortenete

A megrendelésről pár eligazító mondat itt:

 https://publioboox.com/hu_HU/vasarlasi-utmutato 

 -------------------------------------------------------------------------

Az első pár oldalt mutatom meg most ízelítőül a kisregényből.

 

 

 

          Tegnap este még minden olyan szépnek látszott, a reggel mégis rosszul kezdődött.  Miért kellett Ambrózának odatelefonálnia, még mielőtt megszólalt volna az ébresztője. Mintha ő nem tudná, hogy mára kapott időpontot Dr. Jumbóhoz. Persze nem csoda a húga idegeskedése, valóban sok hülyeséget csinált mostanában. De akkor is! Mintha az anyja lenne, úgy térítgeti, babusgatja, nehogy bevaduljon, és odamondogasson egyiknek, másiknak. Szegény lányt lehet, hogy meg is sértette, amikor az kedvesen megszólalt a telefonban: – Endrus, felébredtél már?

          Minél lassabban akart a parkon átérni. Fadarabot rugdosott, mintha unná magát, pedig egyre idegesebb lett. Még több mint egy óra a megbeszélt időpontig, de már látszott Dr. Jumbó háza. Leült egy padra, hátradőlt, mint aki élvezi a májusi napfényt, és behunyt szemmel próbált rendet tenni ott belül, de fogalma sem volt, hogyan gyűrhetné le az idegességét. Nem valódi idegesség volt ez, mint amikor valaki tombolni szeretne, inkább a szélsőségek harca a lelke legmélyén. Néha még nevetett is, és hangosan beszélt, amikor senki sem sétált az úton. Valahonnan régi örökség maradhatott a családban ebből a túlérzékenységből, mert már a nagyapa is mesélt az ő apjáról megmagyarázhatatlan történeteket.

          Nem akart az ilyen egyszerű, képzelgésnek tűnő dologgal orvoshoz fordulni, nehogy valami komoly bajt „varrjanak" a nyakába, ezért kért Jumbótól egy amolyan félig-meddig baráti félórát, hallgassa már meg, mi a fene lett vele az utóbbi időben. Alig akart emlékezni rá a doki, csak amikor a Marinka buliját említette, akkor esett le neki a tantusz. A fenébe Marinkával, gondolta most. Akkor az egyszer rúgott be életében olyan átkozottul, meg valószínűleg a doki is… a koleszosok sokáig piszkálták még őket az esettel.

          Mégiscsak a kapu előtt találta magát hamarosan, mert képtelen volt nyugisan ejtőzni egy parkban ilyen idegekkel. Nem kellett csengetnie sem, a kovácsoltvas kapu hamarosan kinyílt előtte, ahogy bámészan nézelődött, valóban Dr. Jumbó neve szerepel-e a réztáblán.

          – Jöjjön csak be, Sudár úr! – lépett ki a sötét üvegű bejárati ajtó mögül egy jól megtermett asszonyság – a Professzor úr hamarosan végez… Ugye, maga Sudár Endre?

          – Igen, én vagyok. Kicsit talán hamarabb jöttem, de…

          – Jöjjön csak, kényelmes a várónk, itt jól fogja érezni magát. Amikor megláttam, először azt hittem valami házaló lehet. Nem gondoltam, hogy ilyen…

          – Hogy érti, hogy ilyen?

          – Maga egy jóvágású, kisportolt… na, érti, azok meg olyan vékonyka, olyan… olyan sovány nyamvadékok voltak… De mit is beszélek, elnézést, visszaszívom! Olyan véznácskák, no.

          – Kikre gondol?

          – Hát, a professzor úr barátai, akik néha meglátogatják.

          – Értem már!  Tudja én testnevelést tanítottam, és földrajzot. Azokhoz kell ám az izom! – nevetett kényszeredetten a férfi. – Ja, és mostanában művészetekkel és tudománnyal foglalkozom.

          – Akkor maga nagyon komoly ember lehet! – nézett rá tágra nyílt szemekkel a takarítónő.

          – Fejlődik az ember.

          Nem akarta részletezni a mostani viszonyát a művészetekkel és a tudománnyal, nehogy őt is lesajnálja az asszonyság, ha elárulja neki, hogy vagyonőr a húga munkahelyén. Az asszony néhány mozdulatot még tett a portörlőjével, majd magára is hagyta.

          Valóban kényelmes volt ott üldögélni. Nekivetette hátát a bőrfotel támlájának, és próbált belesüllyedni egyfajta lelki nyugalomba, aminek kellemes hátteret adott a szemközti falon függő óra halk ketyegése. Hagyta, hogy emlékképek villanjanak az álom határát súroló kellemes állapot csendes nyugalmába. Most is, mint az utóbbi időben annyiszor, a nagyapa tanyájának képe úszott be a tudatába, majd a régi tőzegláp helyén kialakult virágos kaszáló a fűzfákkal.  Rég járt ott. Mostanában annyiszor szóba jött a tanya átalakuló környezete, már szinte szégyellte, hogy éppen ő idegenedett el a család tagjai közül legjobban attól a vidéktől. Persze, ez csak látszat, mert álmaiban ott játszik a többi unokával csapatot alkotva most is szinte minden éjszaka. Amikor utoljára lent járt, nagyapa még bot nélkül ballagott le az új istállóig, ahova Ármin nem sokkal előbb bekötötte az első pár lovát, amik azóta szép számmal gyarapodtak. Mesélte is a telefonba múltkor, hogy már lovászt tart, aki a hétköznapi dolgokat végzi, ő meg csak lovagolni tanítja a vendégeket. Most már valamelyik nap ő is lemegy Ambrózával, aki csalafinta módon bekéredzkedett a régészek csapatába, akik a jövendő út nyomvonalát tárják fel. A Hungárszky Múzeumban őrzött, égetett zománcképre hivatkozott, aminek a történetét maga is felhasználta vizsgamunkájában, emlékezve a dédapára, aki már több mint száz évvel ezelőtt találta egyik tőzegbányászásnál.     Annyira elmerengett, majd felugrott a fotelből, mikor észrevette a vele szemben ülő nőt. Egyáltalán, álom ez, vagy valóság? Fel akart állni, hogy érezze a lábai mozgásán, igen, ébren van, és hát a busz is most húzott el a kapun kívül. Hihetetlen, hogy nem vette észre, amikor bejött. Az ajtó kicsit nyikorgott előbb, ahol a takarítónő kiment, és a főbejárati nehéz ajtó a vasalatával is úgy nézett ki, mint egy erőd bejárata. Az sem volt egy csendes szerkezet, mégsem hallott semmit. Nagyon elmélázott biztosan. De… Most ért el a tudatáig, micsoda fura, megdöbbentő látvány a nő, aki vele szemben, olyan különös hirtelenséggel betelepedett. Miért ide jött… és miért nem kopog be a dokihoz, vagy?! Még csak nem is köszönt, és segítséget sem kért! Az arca csupa vér, és mintha kötés lenne a fején, ami éktelenül csúnya, megfeketedett, szinte beleolvadt a hajába. De a szemei! A szemei ragyogtak! Nem is bírta állni a tekintetét, amikor egy pillanatra belenézett a szemébe. Jól esett az idegeinek, hogy az a kép odavonzotta a figyelmét, oda, a nő kezeiben tartott valamire. Talán bekeretezett kép volt valóban, vagy egy táska hátulja, nem is számított, csak a nyugalom, amit a jó fél méteres fényképen lévő arc sugallt. Gyönyörű volt! A szemek azok voltak, mint amikkel néhány másodperce összeakadt a tekintete, de most nem akart felnézni, nem! Az arckép hirtelen billegni, mozogni kezdett. Biztosan himbálja magát a nő a székben, gondolta Endre, mégsem akarta tudni, nem akart semmit, csak várta, történjen már valami… A helyzet több mint kínos volt.

          Úgy tűnt, a képet közben szembe fordította a nő, hogy ő is lássa rendesen, ne csak úgy ferdén torzulva. A billegés továbbra is érzékelhető volt, mégis mintha már nem a kép, csupán a két óriási karikafüggő mozdult a szépség füleiben, előre-hátra, előre-hátra… Szép volt, ahogy megcsillant rajtuk a fény. Erőt kellett kifejtenie, hogy felemelhesse a tekintetét, láthassa, miféle őrületbe akarja őt ez a valaki belehajtani.  Szédülés fogta el, amikor rájött, már nem a képet nézi, hanem a kép gazdáját, aki valóban billegett a széken, és a füleiben lengtek a karikák. De hát!  Akkor hol a kép? Lepillantott a nő combjaira fektetett képre, ami most ugyanazt a borzalmat mutatta, mint előbb a nő… De hát ez lehetetlen! … és… és ott is himbálóztak a karikák. Hirtelen fel akart állni, valami nagyon hétköznapit tenni, hogy megbizonyosodjon, nem bolondult meg. Ekkor a nő elmosolyodott, hajtogatni kezdte azt a valamit, amiről még most sem lehetett kideríteni, valójában mi is. Összehajtotta, majd újra, meg újra, a hetedik hajtásnál egy labdányi kis csomó lett, ami egyszerűen eltűnt az ujjai között.

          – Elnézést, maga bűvész? – próbált Endre valahogy kikecmeregni a hihetetlen látomás hatása alól. – Az előbb még…

          – Jaj, Endruska, dehogy, dehogy! Minden titkomat megfejtheted, csak légy türelmes.

A nő hangja még tán a szemeitől is varázslatosabb volt.

          – Végtelenül türelmes vagyok, ha…

          – Örülök, hogy még most is a türelmedről ismerhetlek fel, mert nagyon megemberesedtél ám, barátom! – szólította meg a rendelő ajtaján kilépő Dr. Jumbó, és őszinte örömmel ölelte át a régi cimborát. – Sokszor eszembe jutnak a bűnös kisiklásaink, de ha hiszed, ha nem, egyáltalán nem bánom őket.

          Endre, mintha szégyellné, hogy Dr. Jumbó őt szólította meg először, újra a nő felé fordította a fejét, de döbbenten fedezte fel, hogy az úgy eltűnt, mint ahogy előbb jött. Szótlanul! Most már nyilvánvalóvá vált, hogy mindez a pillanat tört része alatt történt. Erőltetett jókedvvel válaszolt a doktornak, remélve, hogy az nem veszi észre a zavarát. – Te, hát azok az évek, életem legszebb időszakát jelentették!

 

Oldal: A szerző
Uraim! Szavazzunk! Akkor most a könyvet, vagy az írót zúzzuk be? - © 2008 - 2024 - lelekles.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat