https://publioboox.com/termek/ginseng/

Egy fantasztikus regény, amit nem lehet letenni.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

A regény 114. oldalától, egy részlet

 

 

A vágyak vágya valóra válik

 

                A vastag vízfüggönyön áttetszett egy meztelen fürdőző alakja, de háttal állt, és bármennyire is akarta, nem tudta ki lehet az? Már emlékezett, hogy ezt nagyon régen már ugyanígy megálmodta, de akkor sem tudta felismerni, és azóta is kísérti ez a titokzatos alak. Itt most végére jár a dolognak, mert nem lehet, hogy lidércek játszanak vele egész életében, elvégre felnőtt ember már, asszonya is van. Kinyújtotta a kezét, mert annyira közelinek tűnt, de nem lett vizes, mert a patak eltűnt, csak a csobogás hallatszott, mintha még most is tartana a varázslat. Behunyta a szemét, hátha úgy közelebb jut az igazsághoz, de a csobogás játékos hangja betöltötte a szobát, és az a finom, alig hallható hang újra megszólalt, ami akkor is, és azóta is oly sokszor bekúszott a fülébe. – Gyere, fürödj velem! Felállt, hogy végig simítsa tenyerével a falat, miféle ez a múltidéző varázslat, de észrevette, hogy a hang nem is onnan jön, hanem valahonnan oldalról, ahol az a botokból eszkábált ló is van, és amerre Hajnal is elment.

de háttal állt, és bármennyire is akarta, nem tudta ki lehet az? Már emlékezett, hogy ezt nagyon régen már ugyanígy megálmodta, de akkor sem tudta felismerni, és azóta is kísérti ez a titokzatos alak. Itt most végére jár a dolognak, mert nem lehet, hogy lidércek játszanak vele egész életében, elvégre felnőtt ember már, asszonya is van. Kinyújtotta a kezét, mert annyira közelinek tűnt, de nem lett vizes, mert a patak eltűnt, csak a csobogás hallatszott, mintha még most is tartana a varázslat. Behunyta a szemét, hátha úgy közelebb jut az igazsághoz, de a csobogás játékos hangja betöltötte a szobát, és az a finom, alig hallható hang újra megszólalt, ami akkor is, és azóta is oly sokszor bekúszott a fülébe. – Gyere, fürödj velem! Felállt, hogy végig simítsa tenyerével a falat, miféle ez a múltidéző varázslat, de észrevette, hogy a hang nem is onnan jön, hanem valahonnan oldalról, ahol az a botokból eszkábált ló is van, és amerre Hajnal is elment.

                Mióta átvergődött azon a ködön, semmiben sem lehetett biztos, hogy valódi. Ez a szoba is egyik pillanatban végtelennek tűnt, a másikban pedig a függönyerdő tette titokzatossá, mert a fala sehol sem látszott, vagy ajtó, ami vezetne valahova. Mindenfelől a csobogás hallatszott már, hát bekukkantott egyik függöny mögé, de azon túl újabb függöny. Félrerántotta, most már utána jár, ha... de elállt a lélegzete.

                A patak újra ott csobogott előtte karnyújtásnyira. A víz egy átlátszó kristály mögött ömlött le csobogva, csicseregve, körbe fogta azt a sejtelmes meztelenséget, ami, vagy aki, eddig olyan huncutul mindig elillant előle. A látványtól megbabonázva kezét a kristályfal szélébe akasztotta és lassan megpróbálta félretolni. Ámulatára a fal engedett, a csobogó víz langyos cseppjei elöntötték az arcát, ruháját. Most a jelenés nem tűnt el, mint annyiszor eddig, hanem megfordult és meglepett arccal, csillogó mosollyal csak annyit mondott.

                – Vizes lesz a ruhád!

                Nagyon butának tűnhetett, ahogy lassan tetőtől talpig végigvitte a tekintetét a megtestesült tüneményen. Ezer kép tolakodott fel az emlékeiből egy pillanat alatt. Fürdőző lányok, akikkel már nem volt szabad együtt úszkálni, fröcskölni, mint régen kisgyerek korában, vagy a patakbéli lány, aki egyszer sem fordult felé. Sose tudta felidézni később, hogy hullottak le a ruha darabjai róla, csak az a félelemmel teli izgalom, ha hozzáér, eltűnik-e most is? A leömlő vízben alig látta saját kezét, ahogy remegve végigsimította a lány bőrét, majd, mint aki retteg, hogy a varázslat rögtön véget ér, átölelte, és szorította magához. Ezerszer elképzelte milyen lenne az, ha a tündért átölelhetné, mielőtt eltűnik ott a vízesésben, de ez egyáltalán nem olyan volt.

                Karjai közt most nem egy vergődve menekülő nimfát szorított, hanem egy vágytól vibráló érzéki nőt, aki talán mondani akart valamit, de nem jött ki hang a száján, mert mintha elállt volna a lélegzete, csak a szemeivel sugallta: Ha tudnád, mióta vártam ezt!

                Most nevetségesnek tűnt az előbbi játék azzal a másmilyen levegővel. A szájuk leheletnyi érintésekkel ízlelgette egymást, – valódi vagy-e vagy csak álomkép? Az ősi ösztönnel, – mint amikor az síró csecsemő, megleli az éltető testet – vették birtokba egymást. Kezük görcsös ölelése érzéki kalandba csapott át, nyelvük rezdülése, vad birkózása, minden vágyat elmesélt. Sikongások szisszenések kísérték a lágy simogatásokat, amikor meglelték egymáson a mennyei zónákat, amiket az isten jókedvében rejtett az emberek bőre alá. Adok-kapok, szinte harcnak tűnő érzéki játéka volt ez, amibe minden porcikájuk beleremegett.

                Észre sem vették, hogy a víz már nem csobog, hogy langyos szellő szárított fel mindent körülöttük. Azon a kétlépésnyi úton Hajnal ölelt, csimpaszkodott, kézzel, lábbal, mint egy fuldokló, ha megmentőjére talál. Valahonnan zene kúszott feléjük, vagy saját vérük zsibongása töltötte-e be a szobát, nem számított, mert a sípok, dobok orgiái semmiségnek tűntek, ehhez az új érzéshez képest. Pici érintések, feszülő izmok kértek, követeltek, és szolgáltak örömmel, mert csak itt, az őrület peremén lehet uralkodva szolgálni és szolgálva uralkodni. Minden elfojtott vágy, minden fantáziakép feléledt most, és vándorútra kelt a csókok legvadabbika, végig ízlelve a vibráló másikat. Mint a lobogó tüzet, ha szél kapja el, vagy ha partján kezd átcsapni a folyó, úgy tört ki a szó a lányból.

                – Gyere!

                A fiú, aki még álmában sem ért fel soha eddig, a beteljesedés küszöbéig, tétova féltéssel húzta magához a párját.  – Vágtass tündérlány! – majd felajzott vággyal adta át magát lovasának. A lágy ringás vad hullámokba csapott, a tűz lobogott, a lovas vágtatott, a zene fel felhördült, és a lány hangja a sípok sikoltásával az égig szökött, aztán beleájultak az álmok megtestesült tüzes lüktetésébe. Az, hogy a kéjes vihar csak pillanatig, vagy akár ezerig forgatta őket, mindegy volt már, mert az idő megállt, a gondolat értelmét vesztette, a gyönyör betemette a való világot.

                A zene vad dübörgése lassan dallammá szelídült, a ló patáinak csattogása a távolba veszett, csak a kalapáló szív és a hangos lihegés keveredtek még, a jóleső csendben. Néztek arasznyi távolságról egymás szemébe, mintha víz tükrében önmagukat látnák. A pillanat mosolyt csalt mindkettőjük arcára, majd a fiú csókot lehelt a lány szájára.

                – Ezt nem így kell! – és megmutatta milyen is egy vadmacska harapása, ha izzik még a parázs.

                Senki sem számolta, de a zene még jó párszor az égig szökött, hogy eltakarja a kéj viharának feltörő hangjait. Hány ezerpillantásnyi idő telhetett még el addig, amíg a csend mindent betakart? Ki tudja? Észrevétlen volt, amikor az álom elnyomta őket. A zene is teljesen lehalkult, így engedélyt kaptak a kamerák, hogy újra közvetítsék a hajó agyához a két ember pillanatnyi egészségi adatait. A közvetített kép, amit ha egyszer majd véletlenül vissza kellene játszani, zavarba hozná a szemlélőt, mert nehezen tudná azonosítani, melyik láb kié, vagy ki kit ölel azokkal az ernyedt karokkal.

                Nagy utat jártak be ebben a tudat alatti állapotban. Légies zene kúszott, kavargott, oldódott fel a színek vad forgatagában, amihez foghatót ember még nem hallhatott. Talán onnan fentről, az anyagi létbe születés előtti oldott gyönyörűségből cseppentett az Égi atya, hogy legyen útravalójuk, életük végéig.
                Víz csobogása zavarta meg a színes hangokat. A fiú kábán ült fel, pislogott, törölgette a szemeit, hirtelen nem tudta hol lehet. Lassan tisztult csak az emlékezete, botorkálva tolta félre a függönyöket, és ő is belépett a vízsugarak alá. Kísértetiesen hasonlított a pillanat, ahhoz a tegnap estihez. Szótlanul, cinkos mosollyal üdvözölték egymást, kezük játékosan követte a lecsorgó vizet egymás arcán.             – Várlak benneteket a Zed szektorban – Arkis hangja törte szét a helyzet nagyszerűségét – nyugodtan nyissatok be a zöld ajtón, már nincs szükség a szeparálásra, nincsenek ismeretlen mutációk a szervezetetekben.

                – Megyünk barátom, örömmel megyünk, de várhattál volna még egy kicsit, – válaszolt a fiú nevetve.

                – Arkis mester, az én testvérkém állapotáról mit tudsz? – mondta ki a lány hangosan, ami már ébredéstől motoszkált benne.
                – Minden rendben lesz, most már biztosan túl van a nehezén, de majd elmondja ő maga. Csak gyertek, várunk benneteket.
                Érezni lehetett, hogy itt véget ért a beszélgetés, megszakadt az a láthatatlan hullám, ami ide-oda vitte a gondolatokat. Már a langyos szellőben szárították magukat, amikor a fiú elgondolkodva fordította maga felé a lányt, és megkérdezte, amit már az első perctől kezdve akart, de eddig nem volt rá alkalom.
                – Hogy lehet az, hogy ti értitek az én beszédemet, és ti is az én törzsem nyelvén szóltok? De amit még inkább nem értek. Ők hogyan tudnak a távolból is beszélni?

                – Majd elmagyarázom máskor, mert nehezen értenéd meg, nagyon bonyolult ez egy...

                – Egy ilyen tudatlan pásztornak?

                – Nem! Nem! Látom, ha te valamibe belevágsz, addig nem nyugszol, amíg a végére nem érsz. Akkor most jól figyelj! Én megtanultam a nyelveteket, még amikor idehoztak a hajóra.
                – De ők…

                – Ők nagyon okosak, okosabbak, mint a föld összes embere. Amikor ők beszélnek, akkor a saját nyelvükön beszélnek, de egy program lefordítja, és te már a te nyelveden hallod.
                – Arkis itt sem volt, mégis hallottam a hangját, az hogy lehet?
                – Számunkra ez olyan, mint egy csoda, de én már megszoktam. Telepatikus úton jut el a beszédük, a gondolataik hozzád, akár nagyon messzire is.

                – Az mi? Az a televalami.

                Hajnal nevetése véget vetett a tudományról szóló furcsa beszélgetésnek.

                – Az olyan – mondta még mindig nevetve –, hogy az ő fejéből csak úgy átugrik a gondolat a te fejedbe, a tiedből, pedig az övébe.

                – Aha, átugrik – a fiú szemei összeszűkültek, mint akinek nagyon dolgozik az agya, de itt most inkább úgy látszott, megállt. Hát persze! – tette még hozzá szinte éneklő hangon, majd lemondóan legyintett.

                – Ne is törődj te ezekkel a dolgokkal, amit érdemes, azt még megtanulhatod. Van ennél nagyobb dolgunk is, most az a fontos, hogy egészségesek és szépek legyünk.

                – Szépek? – Most a fiú nevetett fel.

                – Igen, szépek! – A lány kicsit szemrehányóan nézett – Ma lesz a nagy nap! Emlékezz csak, tegnap Zemme milyen komolyan beszélt a mai napról. Én kislány koromtól erre a napra készülök, nekem mindig azt mondták, a mai nap eredményétől függ, hogy ők visszakaphatják-e majd az egészségüket? De ha nem, akkor itt fogynak el a galaxis G2-es spiráljában anélkül, hogy a távoli hazájukban bármit is megtudhatnának a sorsukról. 
                – Tudom én, mennyire sokat számít, hogy a gyógyítók meg tudják-e csinálni, amit olyan régóta terveznek. Mondtam Arkisnak, én mindenben segítek nekik, amire képes vagyok, akár az én véremet is csepegtethetik.

                – Igen, segítünk! Én tartozom is nekik, amiért megmentették az életemet és annyira a szívükön viselik a sorsomat. Sohasem akarták, hogy olyan legyek, mint ők, hagyták, hogy földi emberként nevelkedjek. Sok gyereket megmutattak és bármikor nézhettem a monitoron a földi embereket. A sok száz csatorna közül később már csak azt néztem, ami a te törzsedről közvetített. Néha megengedték, hogy én irányítsam, honnan közvetítsen a kamera. Sokszor megkerestelek és néztem, ahogy vadászol, de volt, amikor többen is voltatok. Azt is láttam, amikor a kutyáid megtámadták a két farkast, akik a nyájadból akartak borjat rabolni.

                – Láttad azt is?

                – Láttam. Te a domb másik felén egy ágat vágtál le a fáról, álltál a ló hátán. Azt hittem leesel, mert a ló két lábra állt és hirtelen megfordult.

                – Majdnem leestem az igaz, tisztára megbolondult, amikor megérezte a farkasok szagát.

                – Láttam, ahogy a két első lába fent magasan, te meg álltál a kengyelben, a fejetek szinte összeért, aztán egy nyílvesszővel verted a farát. Azon kívül sohasem láttam, hogy ütötted volna a lovadat.

                – Akkor muszáj volt, mert valahogy le kellett győzni a félelmét. Én is csak akkor vettem észre a farkasokat, mert nyáron ritkán támadtak. Azért az egyiket lelőttem, a másikat is majdnem. Szegény kutyák sok sebet kaptak,... de azért megmaradtak.
                – A másikat is lelőtted.

                – Az elment, nem tudom mi lett vele.

                – Elment, de nem jutott messzire. Egy bokor tövében megpihent, onnan már nem kelt fel, teljesen elvérzett. Egyszer megmutatom hol. Lehet, hogy a csontjai még most is ott vannak.
                – Te mindenhova oda láttál?

                – Mindenhova, de nem leselkedtem én mindig. Csak néha, amikor itt voltam egyedül.

                – A folyót is láttad, ami a házak mellett folyik el? Azt, ami néha kiszárad, de amikor van benne víz, akkor is tele van kis szigetekkel, meg bokrokkal.

                – Azt nem szoktam nézni. Azt mondod, ahol a lányok szoktak esténként ruha nélkül fürödni... meg néha egy-két fiú is? – kérdezte Hajnal és elfordult, ne látszódjon, hogy elmosolyogta magát. Bár akkor kicsit rosszul esett a látvány...

                Azonnal jött az ártatlan magyarázkodás.

                – Voltak ám olyanok is, akik még sohase mentek mély vízbe! Azokat meg kellett tanítani, úszni.

                – Tudom, tudom, – Hajnal hangja kicsit csípősre sikeredett – még szerencse, hogy annyi volt ott a bokros szigetecske, meg lehetett pihenni időnként.

                A fiú, mint aki nem hallotta a közbevetést sajnálkozva folytatta.

                – Kár, hogy minden nyáron kiszárad.

                – Mondom, hogy nem láttam semmit – és összeborzolta a fiú haját, amit az titkolt zavarában próbált rendre simogatni. – Menjünk, mert már várnak!

                – Menjünk, te leskelődős! – és felkapta Hajnalt, forgott-forgott vele, félő volt, hogy a tegnap esti láz újra elkapja őket. Már a zene is megszólalt,  amit a túlcsorduló érzelmi töltöttség automatikusan gerjesztett,  de akkor Zemme hangja szólalt meg valahonnan.

Oldal: Ginseng
Uraim! Szavazzunk! Akkor most a könyvet, vagy az írót zúzzuk be? - © 2008 - 2024 - lelekles.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat